
A karácsonyfán a világ különböző pontjain uborka, pók, légyölő galóca, malac, kéményseprő, madárfészek, hal, sárgarépa, zászló, szaloncukor, pattogatott kukorica és egykor ólomból készült lameta is lóg, és mindegyik mögött valódi hagyomány vagy történet áll. Az elsőről ráadásul a fél világ azt hiszi, hogy régi német szokás, pedig a németek többsége soha nem hallott róla.
Az üveggömbök és szalmacsillagok mellett a fenyőfára évszázadok óta kerülnek olyan díszek is, amelyek egy kívülállónak első ránézésre teljesen értelmetlennek tűnnek. Van köztük szerencsehozó, vallási jelkép, katonai emlék és egyszerű kereskedői trükk is. Összegyűjtöttük a 12 legfurcsábbat, és azt is, honnan kerültek a fára.
1. Az uborka, amit a gyerekek keresnek
Az Egyesült Államok sok családjában karácsony reggelén egy üvegből fújt, zöld uborkát kell megtalálni a fán. A szokás szerint a díszt utolsóként, a sűrű ágak közé rejtve akasztják fel, és aki elsőként rábukkan, plusz ajándékot vagy egész évre szóló szerencsét kap.
Az amerikaiak többsége úgy tudja, hogy ez régi német hagyomány, és a díszt Weihnachtsgurkének, karácsonyi uborkának hívják. Németországban azonban szinte senki sem ismerte a szokást. A legvalószínűbb magyarázat egy kereskedelmi fogás: az 1880-as és 1890-es években amerikai áruházak tömegével hoztak be Németországból üvegből fújt gyümölcs- és zöldségdíszeket, és a mesét valószínűleg az eladásukhoz találták ki.
A legenda azóta önálló életre kelt. A michigani Berrien Springs városka a karácsonyi uborka világfővárosának nevezte magát, és évekig uborkás felvonulást is tartott. A sztori végül visszaért oda, ahonnan állítólag indult: a karácsonyi uborkát ma már Németországban is árulják, amerikai mintára.
2. A pók és a pókháló, ami szerencsét hoz
Ukrajnában a karácsonyfa egyik hagyományos dísze egy kis pók, ukránul pavucsok, amit szalmából, drótból vagy gyöngyökből készítenek, és gyakran egy egész pókháló is kerül mellé. A pók itt nem riasztó, hanem szerencsehozó: a hagyomány szerint szenteste szerencsés jel, ha valaki pókot vagy pókhálót talál a házban.
A szokás mögött egy népmese áll. Egy szegény özvegy nem tudta feldíszíteni a gyerekei fáját, mert semmire sem futotta. Éjszaka a pókok beszőtték az ágakat, és amikor reggel a napfény rávetült a hálókra, azok ezüstösen és aranyosan csillogtak. A családnak attól kezdve szerencséje volt.
Sokan ebben a mesében látják a lameta, vagyis a csillogó girlandok eredetét is. A New York-i Ukrán Múzeum szerint a pókos díszek hagyománya legalább a 19. század végéig vagy a 20. század elejéig nyúlik vissza. A pókhálós díszeket ma is kézzel készítik, és Ukrajnán kívül a lengyel és német családok egy részénél is felbukkannak a fán.
Annak, aki irtózik a pókoktól, ez a dísz valószínűleg nem kerül a fájára. Pedig a mese szerint éppen a pók volt az, aki a szegény családnak a legszebb karácsonyfát varázsolta, egyetlen fillér nélkül.
A pókos díszeket hagyományosan a család együtt készíti: szalmaszálakból, cérnából és gyöngyökből formázzák meg a pók testét és lábait, a hálót pedig vékony drótból vagy ezüstös fonalból fonják. Ukrajnában a karácsonyt sokáig az ortodox naptár szerint, január 7-én ünnepelték, 2023 óta azonban hivatalosan december 25. az ünnep napja.
3. A légyölő galóca, a mérgező szerencsehozó
Németországban, Ausztriában és Svájcban rengeteg fán lóg piros kalapú, fehér pöttyös üveggomba, ami a légyölő galócát (Amanita muscaria) formázza. A német nyelvben a szerencsés ember egyenesen „Glückspilz”, vagyis szerencsegomba, a piros-fehér gomba pedig az újévi és karácsonyi szerencsehozók egyike, a négylevelű lóhere és a malac mellett.
A dolog pikantériája, hogy a valóságban ez az egyik legismertebb mérgező gombánk. A német közszolgálati Planet Wissen is megjegyzi, mennyire különös, hogy éppen egy mérgező gomba lett a szerencse jelképe. A magyarázatok szerint a piros szín régen a démonok és boszorkányok elleni védelmet jelentette, a feltűnő gomba pedig a mesékben gyakran élőlényként, arccal és kalappal szerepelt.
A légyölő galóca a fán szerencsét hoz, az erdőben viszont mérgező: soha ne kóstold meg, és gyerekek közelében se hagyd.
A fára akasztott üveggomba persze ártalmatlan, a valódi légyölő galóca azonban mérgezést okoz, és bódító hatású. Az erdőben szedett példányt dekorációnak sem szabad a lakásba vinni, ha kisgyerek vagy háziállat is van a háznál. A karácsonyi időszakban amúgy is több olyan dolog kerül a lakásba, amire figyelni kell, több karácsonyi növény is veszélyes a macskára és a kutyára.
Az üveggomba a fán nemcsak a szerencsét idézi, hanem az erdőt is. A régi német és osztrák díszítésben a gomba, a toboz, a madár és a mókus együtt jelent meg az ágakon, mintha a fenyő a saját erdei környezetét hozta volna magával a szobába.
4. A malac, ami a pénzt hozza
A rózsaszín üvegmalac a német nyelvterületen a karácsonyfa és az újévi asztal gyakori dísze. A malac évszázadok óta a jólét és a bőség jelképe: a régi felfogás szerint a disznó szinte mindenből meghízik, ami elé kerül, és a semmiből lesz értékes jószág.
A német „Schwein gehabt”, vagyis „malaca volt” kifejezés ma azt jelenti, hogy valakinek mázlija volt. A hagyomány szerint a középkori lovagi tornákon a leggyengébben szereplő versenyző vigaszdíjként egy malacot kapott, így a vesztes is hazavitt valamit. A szerencse és a malac kapcsolata innen ered.
A malac Magyarországon sem idegen az ünnepi szerencsehozók között, gondoljunk csak az újévi malacsültre, ami a hiedelem szerint előre túrja a szerencsét, míg a szárnyas elkaparja. A karácsonyfán lógó üvegmalac tehát nálunk is jól értelmezhető üzenetet hordoz.
A díszek között van mosolygó, mikulássapkás, pénzérmét tartó és lóherével díszített változat is, a régi kézzel fújt példányok pedig gyűjtői darabnak számítanak.
Németországban és Ausztriában szilveszterkor marcipánból készült kis malacot is ajándékoznak egymásnak az emberek, gyakran lóherével vagy pénzérmével a szájában, a karácsonyfán lógó üvegmalac ennek az újévi szokásnak a rokona.
5. A kéményseprő, akinek a gombját meg kell fogni
A fekete ruhás, cilinderes kéményseprő létrával és lóherével a német és osztrák karácsonyfák egyik klasszikus figurája. A kéményseprő azért lett szerencsehozó, mert a régi házakban, ahol nyílt tűzön főztek és fűtöttek, a tiszta kémény életbevágó volt: a kéményseprő munkája védte meg a házat a tűztől.
A középkorban a fekete arcú mestert eleinte inkább az ördöggel hozták összefüggésbe, később viszont egyre inkább a házat megóvó emberként tekintettek rá. Egy régi hiedelem szerint a kéményben, a füstben bujkáltak a gonosz szellemek, és a kéményseprő ezeket is elűzte.
Magyarországon sem ismeretlen ez a hiedelem: aki az utcán kéményseprővel találkozik, sokan ma is megfogják a gombjukat, hogy szerencséjük legyen. Év végén pedig a kéményseprők hagyományosan naptárt hoznak, ami szintén a szerencsekívánás egyik formája.
A figurás dísz így egyszerre őrzi egy régi mesterség emlékét és egy egészen gyakorlati szerencse gondolatát: azt, hogy a ház a következő évben is meleg és biztonságos maradjon.
A kéményseprő mellett a német szerencsehozók klasszikus társasága a négylevelű lóhere, a patkó, a katicabogár és a fényesre csiszolt szerencsepénz. A karácsonyi vásárokban ezekből gyakran egész kis díszkészletet árulnak, ami a fára és az újévi ajándékcsomagba is kerülhet.
6. A madárfészek, tojásokkal
A madárfészek, benne apró tojásokkal vagy egy kis madárral, régóta szerepel a karácsonyfák díszei között. A német hagyomány szerint annak a háznak, amelynek fájában fészket találnak, a következő évben jólét és egészség jut. A német díszgyártók ma is ezzel a legendával árulják a fészekdíszeket.
A 19. századi Angliában is népszerű volt. Egy 1877-ben kiadott lányoknak szóló háztartási könyv részletesen leírja, hogyan kell nyers tojás félbetört héjából és tollakból karácsonyi fészket készíteni, amibe cukorkából formázott tojások kerülnek. A szerző szerint a fészek a fenyő lombja között nagyon bájosan mutat.
A madár a karácsonyfán amúgy is a szerencse és az öröm hírnöke, a német üveggyárak a 19. század óta készítenek csipesszel az ágra rögzíthető üvegmadarakat, sokszor valódi tollból vagy üvegszálból készült farokkal.
A fészekdísz ma a természetes, rusztikus fadíszítés egyik kedvelt eleme. Ha házilag készül, vesszőből, mohából és szárított fűből fonható, a tojásokat pedig festett fa- vagy agyaggolyók helyettesíthetik.
A fészekdíszt hagyományosan a fa belsejébe, egy erősebb ág tövéhez rejtik, mintha a madár valóban ott rakott volna fészket. Így csak közelről, a fa nézegetése közben bukkan elő, akárcsak az amerikai uborka, és a megtalálása a gyerekeknek külön öröm.
7. A hal, a legrégebbi keresztény jel
Az üvegből fújt hal elsőre inkább a horgászbolt polcára illene, mint a karácsonyfára, pedig az egyik legrégebbi jelentésű dísz. A hal a korai keresztények titkos jelképe volt: a görög ikhthüsz, vagyis hal szó betűi egy rövid hitvallás kezdőbetűit adták ki, ezért a halat Krisztus jeleként használták.
A régi német üvegdíszek között ezért gyakran találni halat, és a türingiai Lauscha környéki üvegfúvó műhelyekben, ahol a fújt karácsonyfadísz gyártása a 19. században kibontakozott, a halformájú dísz a klasszikus minták közé tartozott. A pikkelyes, ezüstös, olykor színesre festett halak a gyertyafényben különösen csillogtak.
Közép-Európában a hal a karácsonyi asztalon is fontos szerepet kap. A szenteste elfogyasztott ponty sok családban ma is hagyomány, a szomszédos országokban pedig ehhez is kötődnek szerencsehozó szokások, ahogy a csehek pontypikkelyes pénztárcája is mutatja.
A halas dísz így a fán egyszerre utal a hitre, a böjti vacsorára és a bőségre, és a régi, kézzel festett darabok ma keresett gyűjtői tárgyak.
A türingiai üvegfúvók eredetileg üveggyöngyöket készítettek, és amikor a gyöngy kiment a divatból, ugyanazzal a technikával fújt üveggömbökre és figurákra tértek át. A hal, a madár, a gyümölcs és a csillag ennek a mesterségnek a legkorábbi formái közé tartozott.
8. A sárgarépa, ami a konyhába szerencsét hoz
Üvegből fújt sárgarépa, sőt egész csokor répa is lóghat a karácsonyfán. Ez a dísz a 19. század végének zöldség- és gyümölcsdíszei közül maradt fenn: az amerikai áruházak az 1880-as évektől tömegével árulták a Németországból behozott üveg almát, körtét, szőlőt, uborkát és répát.
A német hagyomány egy része minden zöldség- és állatformájú díszhez külön jelentést társít. Egy elterjedt magyarázat szerint a répa a konyha szerencséjét jelenti, vagyis azt, hogy a következő évben mindig legyen mit főzni. Ilyen jelentésekkel teli díszkészletet régen a német menyasszonyok is kaptak az első közös karácsonyfájukhoz.
A répadísz tehát egyszerre emlékeztet a régi, ehető karácsonyfára és a bőség kívánására. A fát valaha valódi almával, dióval, mézeskaláccsal díszítették, és amikor megjelent a fújt üveg, a zöldségek és gyümölcsök tartós, csillogó változatban kerültek vissza az ágakra.
Aki kertes házban él, a saját termését is felidézheti vele: a répa a vidéki, rusztikus fadíszítésben jól megfér a szalmadíszek és a mézeskalács mellett.
Az ehető karácsonyfa hagyománya a középkori paradicsomjátékokig nyúlik vissza, amelyeket december 24-én, Ádám és Éva napján adtak elő. A színpadra állított fára almát akasztottak, a tudás fájának gyümölcsét, és ebből a fából fejlődött ki részben a mai karácsonyfa.
9. A dán zászló, girlandként
A dán karácsonyfák egyik legjellegzetesebb dísze egy hosszú füzér, amelyen apró, piros-fehér dán zászlók sorakoznak. Egy magyar szemnek ez inkább nemzeti ünnepre emlékeztet, mint karácsonyra, Dániában azonban a zászló, a Dannebrog az év szinte minden ünnepén előkerül, a születésnapi tortától a karácsonyfáig.
A szokás a dán állam hivatalos oldala szerint az első schleswigi háború idején, 1848 és 1850 között jelent meg, amikor megerősödött a dánok nemzeti öntudata. A Koppenhágai Egyetem kutatói szerint az 1920-as népszavazás Dél-Jütland hovatartozásáról, majd a német megszállás évei tovább erősítették a hagyományt.
A zászló eredetéhez is egy legenda kötődik: a hagyomány szerint 1219-ben, egy csata közben az égből hullott alá, és győzelemhez segítette a dán sereget. A dán családok szenteste kézen fogva körbetáncolják a feldíszített fát, és közben karácsonyi dalokat énekelnek.
Európában sok más különös ünnepi szokás is él, ezekből nyolcat korábban összegyűjtöttünk.
A zászlós füzér mellett a dán fa másik jellegzetes dísze a fonott papírszív, a julehjerte, amit a családok ma is kézzel, piros és fehér papírból fonnak. A két dísz együtt adja a dán karácsony összetéveszthetetlen piros-fehér színvilágát.
10. A szaloncukor, ami csak nálunk lóg a fán
Külföldi szemmel a magyar karácsonyfa egyik legfurcsább dísze a szaloncukor: rojtos papírba és fényes fóliába csomagolt, cérnán lógó édesség, amit az ünnepek alatt a fáról eszegetnek le. Hasonló bonbonokat máshol is készítenek, de a fára akasztott változat valódi magyar sajátosság.
Az édesség őse, a fondant Franciaországból származik, ahol már a középkorban készítettek ilyen puha cukormasszát. Magyarországra a 19. század első felében érkezett, nagyjából a karácsonyfa-állítással egy időben. A neve abból ered, hogy a polgári otthonokban a fát a „szalonban”, a díszes fogadószobában állították fel, és az erre akasztott, különlegesen csomagolt édességet hívták így.
A szaloncukrot a polgári lakások szalonjában álló karácsonyfáról nevezték el, és a fára akasztott változata magyar különlegesség.
Jókai Mór családjában az 1870-es évektől vált rendszeressé a fa szaloncukros díszítése, 1891-ben pedig egy hazai cukrászkönyv már tizenhétféle szaloncukor receptjét közölte. Ma a zselés, marcipános, kókuszos, csokoládés és mentes változatok mellett a házi szaloncukor is egyre népszerűbb.
A szaloncukor körül a családokban is megvannak a saját szabályok: van, ahol csak szenteste után szabad leszedni, és van, ahol a gyerekek már december közepén lopkodják, a papírt pedig üresen visszaakasztják az ágra.
11. A pattogatott kukorica füzér
Az amerikai karácsonyfák régi, ma ismét divatos dísze a cérnára fűzött pattogatott kukorica, gyakran szárított áfonyával, vörös bogyóval váltakozva. Egy 1842-es feljegyzés szerint a virginiai Williamsburgben egy német származású professzor fáját már pattogatott kukoricával és papírdíszekkel díszítették.
A kukorica a 19. század közepén az amerikai konyha alapterménye volt, olcsón és bőségesen állt rendelkezésre, ezért kézenfekvő díszítőanyag lett. A német bevándorlók sokszor festették is a szemeket, és dióval, gyümölccsel, sütemény közé fűzték. A korai amerikai karácsonyfákon a cukros sütemény, a mazsola, az alma és a marcipán is gyakori volt.
A füzér készítése ma is családi program, egy tű, erős cérna és egy tál friss pattogatott kukorica kell hozzá. A díszítéshez sótlan, vaj nélküli kukorica való, mert a sós, vajas változat hamar avasodik, és foltot hagy.
Ünnepek után sokan a madaraknak teszik ki a kertbe a sótlan füzért. Fűszeres, sós vagy cukros kukorica viszont nem való nekik, ahogy a kenyér sem jó téli madáreleség.
Az amerikai karácsonyfa egyébként sokáig furcsaságnak számított, főleg a német telepesek szokása volt. Igazán akkor terjedt el, amikor egy londoni lap 1846-ban lerajzolta Viktória királynőt és Albert herceget gyermekeik körében egy feldíszített fa mellett, és a kép az Egyesült Államokban is nagy hatást keltett.
12. Az ólomból készült lameta
A csillogó lameta, angolul tinsel, eredetileg valódi ezüstből készült vékony fémszál volt, ami azonban gyorsan megfeketedett. A 20. század elején ezért ólomötvözetre tértek át: egy német cég 1904-ben szabadalmaztatta az ólomlametát, ami nem fakult, és a súlyától szépen, egyenesen lógott az ágakon. Évtizedekig ez volt a karácsonyfák egyik legnépszerűbb dísze.
Az ólom azonban mérgező, különösen a kisgyerekekre. A lameta történetét összefoglaló szakirodalom szerint az amerikai élelmiszer- és gyógyszerügyi hatóság, az FDA 1971 augusztusában arra jutott, hogy az ólomlameta szükségtelen kockázatot jelent a gyerekekre, és rávette a gyártókat és importőröket, hogy hagyjanak fel vele. Az 1972-től életbe lépő változást eleinte nem is hirdették nagy hangon, nehogy az emberek felvásárolják a régi készleteket.
A padlásról előkerülő, nagyon régi lameta ólmot tartalmazhat, ezért gyerekek és háziállatok közelébe ne kerüljön.
A karácsonyfa díszítésének divatja minden évben változik, idén egy új szín lehet a sláger, a furcsa díszek azonban évszázadok óta kitartanak.
A mai lameta műanyagból vagy fémezett fóliából készül, és sokkal könnyebb, ezért nem is lóg olyan szépen, mint a régi. A nagyszülők padlásáról előkerülő, nagyon régi lametát viszont jobb nem a fára tenni. A macskákat a modern lameta is vonzza, és ha lenyelik, bélelzáródást okozhat, ezért a cicás háztartásban inkább maradjon le a fáról.
Források: en.wikipedia.org (Christmas pickle), en.wikipedia.org (Christmas spider), planet-wissen.de, denmark.dk
0 commentaires:
Enregistrer un commentaire